Mifelénk alapszabály, ha valamihez nem értünk, nem írunk róla. Ha mégis muszáj, akkor
nem restelljük tanulmányozni az adott témát, szakterületet és majd csak azután
nyúlunk a tollhoz.

Ha nem tudunk különbséget tenni a hajléktalan, a csöves a lejmista, a Fedél nélkül-terjesztő és egyéb kétes egzisztenciák között, az kb. annyi, mintha egy kalap alá venném a derék lakatosmestert a kasszafúróval.

Mindkettő, a zárakkal foglalkozó szakember, csak hát ugye…
Mint minden társadalomban, a hajléktalanok között is létezik bizonyos fokú hierarchia, én inkább kasztosodásnak nevezném. Alább a teljesség igénye nélkül megpróbálok néhány típust bemutatni a T. Olvasónak.
 

Hajléktalan voltam Pesten II.Rész.

Bevezető:
Amikor az egyén hajléktalanná válik, teljesen átértékelődik saját maga is, és az
egész értékrendje. Mások lesznek fontosak, kerülnek előtérbe, mint azelőtt, amikor
konszolidált körülmények között élt. Az utcai életmód, nagyon nagymértékben
különbözik a lakásban élők életmódjától, életvitelétől. Itt olyan alapvető emberi
szükségletekért is, mint a tisztálkodás, vagy étkezés, alvás, szex keményen meg
kell küzdenie az egyénnek nap, mint nap. Ezeket, egy lakásban élő ember teljesen
természetesnek veszi, hiszen abban a közegben ahol él, kis területen (a lakásában)
minden adott, és egy helyen található.
Egy utcalakónak nagy területre terjed ki, a napi szükségleteinek kielégítése (ki ne
ismerné a Maslow piramis?). Pl. reggel felkel, elindul, hogy az élelmét beszerezze,
vagy valamilyen forrásból az ahhoz szükséges anyagi eszközöket, pénzt
előteremtse. De ne vágjunk a dolgok elébe. Egy lakásban élő ember, ébredés után
elvégzi kisebb nagyobb dolgát, a lakása mellékhelyiségében. Ezzel szemben egy
utcán élő hajléktalannak valahová el kell mennie, ahol ezt megteheti. Ez sok
esetben egy korán nyitó, a környéken élő hajléktalanok és egyéb kocsmajárók
életviteléhez alkalmazkodó italbolt. Általában, itt történik a reggeli kávézás, és
esetleg a borotválkozás, kisebb mosakodás is. Tehát az utcán élő egyén, még csak
fölkelt, el sem kezdte a napját, de már több száz méter megtett. Innen indul majd el,
hogy az élelmét beszerezze, megtisztálkodjon, kimossa, vagy kimosassa a ruháját.
Ez is szigorú rend szerint megy, hiszen nem minden nap jár mosni, ugyanúgy, mint
ahogy egy lakásban élő ember sem teszi ezt minden nap. Az utcalakónak ahhoz is
kell igazodnia, ami az anyagiak előteremtésében segíti. Pl. milyen napokon, és
hány órakor ürítik a szemetes edényeket, kukákat. Hol található építési terület, vagy
bontás, ahonnan pl. fémhulladékot tud beszerezni, és azt értékesítve pénzhez jut.
Ekkor még mindig ott tartunk, hogy szinte el sem kezdődött a nap, de már órák óta
mozgásban kell lennie, ha életben akar maradni. És itt ez a kulcsszó, az életben
maradni(!). Hiszen mint azt már említettem, a hajléktalan, utcalakó,
tulajdonképpen minden nap a túlélésért küzd. Minden nap azért harcol, hogy még
egy nappal meghosszabbítsa az életét.
Jómagam, tizennégy évig voltam hajléktalan. A szó legszorosabb értelmében.
Hiszen akkoriban, amikor én elkezdtem, nem igazán voltak még segélyszervezetek,
az ellátórendszer szinte egyenlő volt a nullával. A szociális munkásokkal, és az
éppen alakulgató segélyszervezetek munkatársaival, együtt tanultuk meg, mit is
kell tenni, hogyan lehet segítséget nyújtani az utcára került embereknek. Nehéz
évek voltak ezek, hiszen nem volt "mihez képest". Nem volt modell, amihez
lehetett volna viszonyítani. A külföldi példák pedig, nem igazán voltak
követhetőek, hiszen mint azt tudjuk, Magyarországon minden másképpen működik.
Ha kikerül az ember az utcára, először nem nagyon tud mit kezdeni magával.
Keresi a lehetőségeket, hogy valahogy túl tudja élni a napokat. Először
megpróbálja legalább a látszatot fenntartani. Nagyon sok utcán siető, parkban
olvasgató emberrel találkozhattunk, aki úgy tett, mintha pedig már nem volt neki
hová hazamenni. Senki nem tudja megmondani miben bízott, de remélt az ember
hogy majdcsak helyre jönnek a dolgok. Aztán rá kellett döbbenni a véres valóságra,
hogy senkit nem érdekel, ha az egyén kinn van az utcán. Még ráadásul meg kellett
küzdeni az emberek megvetésével, a rendőri zaklatással is. Hiszen még élt a
megcsontosodott beidegződés, amit azelőtt, a szocializmust építő hazánkban
megszokhattunk. Aki hajléktalan (csöves) az mind lump, alkoholista, és
börtöntöltelék, tolvaj stb. Bűnözőkként kezelt a társadalom, munkakerülőknek
aposztrofált, és nem hitte el senki, hogy neki is ugyanúgy megvan az esélye
hajléktalannak lenni, mint akit most megvet, mert az utcára került.
Utálom a kategorizálást, beskatulyázást. De itt most bemutatnék néhány típust,
azok közül az emberek közül, akikkel az utcán találkozhatunk. A "sima" járókelő,
bármelyik szakadt fazonra kimondja a verdiktet: csöves

Szappanos Lajos